Mert megérdemlem

A teljesítménysportokban a dopping, a csapatsportágakban, az egymás elleni küzdelmekben a bírók döntenek (csalnak) el mérkőzéseket, érmeket.

De szép dolog is ez az Olimpia! Már alig várom a következőt! (NOT!)

Valaki árulja el nekem, hogy az miért jó, hogy egy éremért folyó, elvesztett meccs után egy perccel mikrofont dugunk az óriási érzelmi mélyponton levő sportoló orra alá, aki elrebeg egy félmondatot, majd sírva fakad? Mit gondol a riporter – aki egyébként nem is egy zöldfülű idióta, hanem Hajdú B –, mégis mi a büdös francot fog nyilatkozni az a szerencsétlen ember? Ugyanez pepitában, amikor a siker után rángatjuk mikrofon elé a teljesítménysportolót, aki éppen levegőt sem kap, de azért válaszoljon már a riporter kretén kérdéseire.

Ez a rádiózás 2008-ban? MR1 Kossuth rádió, gratulálok! Sőt, volna egy javaslatom: az Olimpia után küldjük ki ezeket a derék sportriportereket temetésekre, hogy ott a gyászoló családdal készítsenek interjút közvetlenül szerettük elhantolása után. Mert igencsak kíváncsiak volnánk, hogy mire gondolnak. Magunktól ugyanis nem tudjuk, á fogalmunk sincs.

Ha az Apple a Vodafone-t választja, ma lehet, hogy van iPhone-om. T-? SOHA!

A www.kepfeltoltes.hu eltűnt az éterből. Ez csak azért kellemetlen, mert az utóbbi időben minden képet oda töltöttem fel és linkeltem a blogba (mert mint tudjuk, a Spaces képkezelő része akkora szutyok, hogy még), utána pedig gondosan le is töröltem őket, ahogy kell. Remélem, nem örökre húzták le a rolót, csak valami átmeneti karbantartásfélének lehetünk szemtanúi.

Friss: megjöttek. :)

Mindkettő a Vistából van; a felső a "normál" Futtatás panel ([Windows] + [R] gombok koprodukciója), az alsót a Feladatkezelőben a Fájl --> Új feladat (Futtatás) menüpont varázsolja elő.

Az angol változatban természetesen ugyanaz a szöveg van mindkét helyen. Ha most szemét akarnék lenni, mondhatnám, hogy "éljen minőségi szoftverhonosítás", de nem mondom. Többek között azért sem, mert az XP-ben sem sikerült azonosra honosítanunk, pedig akkor még volt reális esélyünk. Az is igaz viszont, hogy az XP-ben klasszisokkal jobb a helyzet, mert csak annyi a különbség, hogy az egyikben határozott, a másikban határozatlan névelővel van fordítva a felsorolás. A Vistában meg, á ne is beszéljünk róla, elsírom magam...

Most olvastam indexen, gondoltam, én is "tolok" egyet rajta, hátha elkerülte valaki figyelmét. Lehet, hogy photoshop* az egész, de felületes átolvasás alapján nem tűnik annak.

PHELPS MÉGSEM NYERTE MEG A 100 MÉTERES PILLANGÓT?

Valószínűleg sosem fogjuk megtudni, és még ha így is történt, soha senki nem fogja elismerni, az eredményen pedig nyilván nem fognak változtatni. Phelps a legnagyobb reklám ennek a szutyok szar, doppingban úszó szemétnek, amit hívhatunk Olimpiának vagy akár versenysportnak. :-(

*Tetszik, hogy a kamu dolgokra kezdjük a photoshop kifejezést melléknévként használni, természetesen kis p betűvel írva, ahogy kell.

A harmadik az ilyen klasszikus balatoni nap volt. Reggel bementünk Révfülöpre vásárolni, főleg kaját. Számomra egy kicsit meglepő, hogy mindkét révfülöpi közértben még pénztáros néni püföli be az árakat a gépbe és a pénztárgépből kijövő cetlin nem lehet azonosítani, hogy melyik ár melyik megvett termékhez tartozik. Az egy dolog, hogy minden legalább másfélszer annyiba kerül – a füredi kirakodóvásárban 490 forint volt a Red Bull, ami az újpalotai Tescóban 290, és már ők is keresnek rajta – de ez a fajta kőkorszaki megoldás komoly bizalmatlanságot kelt bennem. Kapjunk már a fejünkhöz, a 80-as évek húsz éve elmúltak!

Aztán lementünk a strandra (ex-OT), ahol felváltva olvastam, úsztam és pancsoltam a kölykökkel. A másik velünk nyaraló család 5 éves csemetéjéről, Leviről már előző este kiderült, hogy bár autóversenyzőnek és pókembernek öltözött az előző két farsangon, ő valójában a Kung-Fu ember, aki mindenkit lever. Ezt követően több bevetésen vettünk részt közösen – konkrétan belopóztunk a verandáról a házba –, a vége mégis csak az lett, hogy cserbenhagytam, amit az anyukája orvul kihasznált, és elvitte lefeküdni. Na, ezért másnap lakolnom kellett. Kung-Fu embernek egyébként két iszonyú, felfújható karúszó izma volt – Dévid Karúszó, bocs –, amivel bátran bemerészkedett a mélyebb vízbe is és osztott mindenkit kegyetlen módon. Ha azonban elkapták, akkor "víz alá ne, könyörgöm, víz alá ne" kiáltással tévesztette meg az ellenfelet, hogy a következő pillanatban újra lendületesen püfölje. Ha "véletlenül" lelocsolták – ami azért a Balatonban előfordulhat bárkivel –, fújt, prüszkölt, és magából kikelve kiabálta, hogy ezt ne már! Legyőzhetetlen volt, egyértelmű. :-) Később, amikor én már jól meglakoltam, újra összefogtunk, mert a csajoknak volt gumimatracuk, amit nyilván el kellett foglalni. Eleinte gumilabda-ágyúgolyókkal támadtunk, aztán megpróbáltuk beleborítani őket és elhódítani a hajót, vajmi kevés sikerrel. Végül Kung-Fu emberre megint lecsapott az anyai átok: délután egyszerűen hazamentek. Mármint Budapestre.

Mivel a víznek egy parányit nagyobb a közegellenállása, mint a levegőnek, estére szanaszéjjel dagadt mindkét a térdem, ahogy az lenni szokott. (Komolyan, miért nem tudtam száz évvel később születni? Már rég lecseréltem volna mindkét lábamat valami szintetikus "pótalkatrészre", a jobb karomról nem is beszélve, ami hónapok óta fáj vállban, a röntgen persze negatív.) Délután megjöttek vendéglátóink és heveny vitorlázásba fogtak. Mivel elég durva szél volt, a két vitorlázni tudó felnőtt mellé csak hárman fértek el a hajón, így nagyvonalúan lemondtam az élményről a csajok javára. Nem is lett volna baj, ha nem beszéljük meg a vízre szállás ellőt, hogy az esti program vacsora a Tóth-nál (Révfülöp legjobb vendéglője). Telt-múlt az idő, a vitorlás csak nem akart bejönni, nekem meg egyszerre fájt a lábam és a kopogott a szemem az éhségtől, így egyszer csak úgy döntöttem, hogy jó, akkor eszem valamit a Zanziban (a strand kajáldája). Nem kellett volna.

Úgy kezdődött, hogy a pincérgyerek odajött hozzánk, noha egy nagyobb társaság már ott ült egy másik asztalnál, mikor mi odaértünk. Az fel sem merült a fejében, hogy esetleg étlapot hozzon, csak mit kérünk? Úgy döntöttem, bevállalok egy gyors rántott sajtot vegyes körettel. Az mi? Mármint a vegyes köret. (Hú, barátom, de egyszerű vagy.) Elmagyaráztam. Ja, olyan nincs, csak hasábkrumpli. Jó, akkor azzal kérem. Pincérgyerek balra el. Eltelt barátságos 40 perc. Lement a nap, feljött a hold, a vitorlás ment még egy kört, majd bejött a kikötőbe, kompletten leszerelték, eltették "aludni" másnapra, ami nem két perc, a kajánk pedig még mindig nem volt sehol. A másik társaság már tíz perce vidáman falta az öt perccel utánunk leadott rendelését, én meg csak ültem és borultam elfele. Tudtam, hogy balhé lesz. Apám nem kicsit morcosan vette tudomásul, hogy amíg ő kint küzdött a vízen az elemekkel – mondjuk ki: szórakozott –, addig mi átszerveztük a megbeszélt esti programot. Pláne amikor közöltem, hogy nem rendelünk neki rántott sajtot, mert az előző rendelésre is már háromnegyedórája várunk, ellenben szívesen megosztom vele, amit kapok. Mereven visszautasította az ajánlatot, és látszott, hogy meg van sértődve. Mi ilyenkor a legjobb taktika? Anyu rögtön elkezdett veszekedni vele, így aztán kiváló hangulatban fogyasztottuk el a végre megérkező kaját. (Még szerencse, hogy volt a közelben tehén, különben még most is ott ülnék.) Túl sokat már nem szóltunk egymáshoz aznap este. Még tettem egy kósza kísérletet elnézést kérni, mire apám közölte, hogy jól van, majd holnap megyünk a Tóth-hoz, részéről ezzel el volt intézve a dolog.

Hazaérve, kérdeztem a csajokat, hogy nincs-e kedvük játszani valamit, elvégre már három napja voltunk ott, és eddig minden este azzal telt, hogy ők valami DVD-t néztek a szoba egyik sarkában kuporogva egy mini hordozható lejátszón (pedig egy "szélesvásznú" iMac üldögélt a szomszéd a szobában), a felnőttek – azaz mi – meg éjfélig pofáztak/tunk, a társasjátékok meg rohadtak a polcon. Megegyeztünk ugyan egy kör Catanban, de tízkor házigazdáink esti programja még mindig csak ott tartott, hogy a vacsora készült, a csajok pedig elkezdtek ezoterikust játszani: előbb kártyából jósoltak, majd minden éppen arra járónak energiát kellett tolnia, és ők ezt "érezték". Összességében annyi hülyeséget beszéltek össze – a 13 éves csitriktől mentsen meg mindenkit a jó ég –, hogy egyszer csak úgy döntöttem, hogy nekem mára elég volt. (Ebben valószínűleg komoly szerepe lehetett annak a Garfield újságnak is, amit eközben kiolvastam.) Elsántikáltam az emeleti fürdőszobába, és kihasználtam az alkalmat, hogy akkora a fürdőkád, hogy kényelmesen végigérek benne: áztattam magam félórát, aztán beborogattam a térdem, és lefeküdtem aludni. Félálomban még hallottam, hogy a háziak vacsora után kis éji zenével kedveskedtek az ébren maradóknak.

Erről jut eszembe az előző esti éjfélig dumálás legnagyobb sztorija: házigazdáink kitalálták, hogy valamelyik nap szívesen zenélnének a révfülöpi mólón (több éve klarinétoznak és furulyáznak már, elég jól csinálják), mert miért ne? Bementek hát a révfülöpi jegyzőhöz, és előadták ebbéli tervüket, mire a jegyző – anélkül, hogy megkérdezte volna, hogy mégis miről van szó – első kézből a következőt tudta reagálni: Minek? Révfülöpön úgyis akkora már a zaj! Bravó! Éljen a kultúra!

Másnap reggel fél 8-kor anyu kopogott az ajtón, hogy csomagoljak, mert kishúgom hajnalban szülni kezdett – megyünk. (Ezt talán nem említettem az Agóniában, de már csak ezért is hamarabb kellett volna elmenni szabira, mert várható volt, hogy húgi ezen a héten fog szülni, és akkor nekünk Game Over.)

Így ért véget. A háziak aznap már hűlt helyünkre ébredtek. A Tóth idén végleg kimaradt.

Édes jó anyám gyermekvédelmi alapítványával kapcsolatba lépett egy zalaegerszegi, "hasonló érdeklődésű" társaság, amely meginvitálta őket egy találkozóra, félútként Keszthelyt jelölve meg helyszínnek. (Aranyosak, nem? Remélem, a második találkozó helyszíne – félúton – Gödöllő lesz.) Így a második napon a hajnali fél 10-es kelést követően egy óra múlva már indultunk is a tett színhelyére. Keszthely egyébként alapvetően nincs messze Révfülöptől, csak teljesen kiszámíthatatlan, hogy az ember fél, egy vagy másfél óra alatt ér-e oda a forgalomtól függően. Kb. délben kiraktuk anyát a pályaudvaron, és elmentünk kincset keresni.

Kincskeresésen természetesen geocachinget kell érteni, amely apám kedvenc időtöltése az elmúlt öt évben, amióta 55. születésnapjára kapott egy GPS-t. Egész jól tolja, még mindig benne van a hazai TOP20-ban. (TOP20-ról jut eszembe: Vízlépcső BBS City!) Apám mostanában a következőképpen adja elő: kinyomtatja – úgy 20 évre – előre azoknak a geoládáknak a leírását, amiket egyszer majd meg akar keresni, majd indulás előtt letölti a GPS-be az adatokat. Amikor odaér egy ládához, kiderül, hogy annak a leírása már rég elavult, és nem egy klasszikus, hanem egy hárompontos multi (nem magyarázom el). Ilyenkor felhív engem – Gépnél vagy? – én meg kikeresem neki a láda friss leírását, elmesélem, mit kell megtalálni, leolvasni stb. Így szoktunk kettesben kincset keresni. :-)

Ennél csak egy rosszabb van, ha még ennyi infónk sincs. A Zala-szigeti romtemplomról például nem volt kinyomtatva semmink, a leírást az előző este sikerült apunak (felületesen) elolvasni és a pontokat letölteni, így vágtunk neki. Három dolgot véltünk tudni: a láda valahol Zalacsány környékén van (nem nyert), tábla jelzi, hol kell lekanyarodni (nem nyert), illetve hogy a geoláda autóval is megközelíthető a jól járható földúton (nem nyert). A többit a GPS-re bíztuk.

Megérkeztünk abba a "négyszögbe", amelynek bal felső sarka Kehida, jobb felső sarka Kustány, bal alsó sarka Zalacsány, jobb alsó sarka pedig a leágazás Kehidakustány felé. Le is ágaztunk, haladtunk Kustány felé, közben vizslattuk a GPS-t, ami a parkolásra kijelöl pont koordinátájára navigált, és egyre jobban be akart vinni minket a susnyásba. Miután 90 fokot zártunk a céllal, apa felfedezett egy földutat a susnya közepébe, vissza is tolatott, rá is kanyarodtunk legott. Döcögtünk rajta tízzel a nem sok jóval kecsegtető erdő felé, miközben a távolság nem nagyon akart csökkenni. Ekkor szembe jött a zalai biciklis bácsika. Letekertem az ablakot, illendően köszöntöttem és megérdeklődtem, hogy erre van-é-e a romtemplom? Hogy a bácsi mit válaszolt, arról fogalmunk nincs, abból ugyanis csak szófoszlányokat véltünk érteni, de a metakommunikáció egyértelmű volt: nem erre van. Sikerült megfordulnunk és elindultunk visszafelé az éppen egy autónyi úton, amikor 20 méterre a leágazástól szembe jött a másik kocsi. Szerencsére az ürge azonnal kitolatott; boldogan integettünk neki. Csak amikor közel értünk, akkor láttuk, hogy egy ritka unszimpatikus, megtermett kisebbségi mókus ült benne. Látjátok, senkit sem szabad megítélni a külsejéről! Bizony!

Ezután bementünk Kustányba, majd balra letértünk Kehida felé és közben rohadtul kerestük a kirakott táblát. Apa fel is fedezte, hogy az egyik utcát Templom utcának hívják, de ez nem késztette őt megállásra, robogtunk tovább. Kehidáig semmi, onnan Zalacsány felé semmi, onnan a leágazásig megint semmi, kivéve az út szélén álldogáló, szolgáltatást kínáló nőnemű egyedeket. ("Bottal nem piszkálom meg" kategória.) Körbeértünk. Elhatároztuk, hogy megnézzük Kustányban azt a Templom utcát, ám épp akkor érkeztünk vissza a susnyás leágazáshoz, amikor az kevéssé szimpatikus, kisebbségi izommókus jött ki ugyanonnan, ahonnan egy körrel előbb ő engedett ki minket. Apa lelkesen integetett neki – mint régi ismerősnek – hogy álljon meg. Emberünk iszonyú arcot vágva lassított. Ekkor vettük észre, hogy már nincs egyedül: az erdőből kihozott egy nőt. :-) (Nem tudunk másra gondolni, mint hogy ő volt a helyi szolgáltatás ügyvezető igazgatója, és éppen relokálta az egyik erőforrást.) Magasröptű eszmecserét folytattunk "romtemplom?", "mi van?", "Zalacsány?", "há' Zalacsány nem is erre van!" témakörökben, amikor is az ő sávjukban Kustány felől megérkezett egy autó, és már messziről látszott, hogy a sofőrnek alaposan elrontjuk a vasárnap délutánját azzal, hogy a főúton egymással szemben állva beszélgetünk, kettőből két sávot foglalva. Úgyhogy abbahagytuk ebbéli cselekedetünket, és félrehúzódtunk telefonos segítséget kérni: apa bewapozott a geocaching weboldalra. Ez a művelet kb. újabb tíz percet vett igénybe; ezalatt számos teljesen felesleges információval lettünk gazdagabbak, míg sikerült rátalálni a "megközelítés" című szövegrészre, amelyből kiderült, hogy ládához a Kehidát Kustánnyal összekötő Malom utcáról kell lefordulni. Vazz, apa, csak nem a Templom utca (amit húsz perce meg akarunk nézni)?

Odamentünk, megnéztük: az utcát Romtemplom utcának hívták, csak a "Rom"-ra ránőtt a bokor. (Mint ma a térképről kiderült, az utcát még csak nem is Romtemplom utcának hívják, hanem Sportpálya utcának, vagy valami ilyesmi. A "Romtemplom" az a leágazást jelző tábla, amit kerestünk az út szélén, csak nem az út szélén volt és –mint tudjuk – ránőtt a bokor.) De ez még hagyján: kiderült, hogy a kincs eldugója három pontot adott meg: a leágazásét, a parkolóét és a kincsét. Mi a parkolóét kerestük, mert apu azt gondolta, hogy a leágazás majd a parkoló és a kincs között lesz – ??? –, de nem. A leágazás koordinátája pontosan oda mutatott, a Templom utcához. :-)

Pár másodperc múlva az is kiderült, hogy azért a kincsrejtő barátunk sincs teljesen tisztában a "jól járható földút" fogalmával: az előző napi eső óta eltelt több órás tűző napsütés ellenére méretes dagonyák voltak az út közepén, így félő volt, hogy ott ragadunk. Így aztán leraktuk a kocsit az út szélén, és gyalogoltunk még egy bő kilométert a romtemplomig. Ami valójában egy templomrom volt. Megtaláltuk a ládákat (kettő volt), beleírtuk, hogy itt jártunk, jó volt, aztán visszagyalogoltunk az autóig újabb egy kilométert.

Apuban felötlött, hogy van még időnk, megcsinálhatnánk egy újabb kincset, ami ugyan nem ilyen hagyományos ládás, hanem hárompontos multi (most sem magyarázom el), de az első két pontja itt van Kehidán, a Deák-kúria környékén, a harmadik meg valahol 50 kilométerre. Igen ám, de nem volt semmi információnk a kincsről, ezért a kocsihoz visszafelé sétálva apu megint bewapozott, ám olyan szerencsétlenül tette ezt, hogy a telefon belefagyott a böngészésbe. Onnantól kezdve, se wapolni nem lehetett, se hívni, se őt hívni. Ez még önmagában nem lett volna baj, hiszen az ilyen balesetek a telefon ki-bekapcsolásával gyorsan gyógyíthatók. Azonban jó apámnak sejtelme sem volt telefonjának PIN-kódjáról. Mint kifejtette, hónapok óta gondosan ügyel rá, hogy az mindig bekapcsolva maradjon, nehogy szüksége legyen a PIN-kódra. Kész. Ezt buktuk. Tett ugyan egy kósza kísérletet, és minden szóba jöhető, gyanús dolgot lefotózott a kúria körül, ami esetleg "jelszó értékű" lehet, de aztán a második helyszín koordinátája megint valahova az erdőbe mutatott, úgyhogy feladtuk a kincskeresést, visszamentünk Keszthelyre.

Leraktuk a kocsit a strand közelében, ahonnan rettenetes csatazaj jött kifelé, szép emlékeket ébresztve bennem: 2000-ben ugyanezen a strandon volt a Danubius Road Show keszthelyi állomása, amelyen a KSH színeiben, anno, mi is részt vettünk. (Á, amikor még fiatal voltam és bohó!) A strand melletti büfében ebédként elfogyasztottam egy sajtos tejfölös lángost, amely magasan verte az újpalotai büdös lakókocsiból árult 140 forintosat, igaz, már alapáron is a duplájába is került, sajttal-tejföllel meg legalább a négyszeresébe. Ezután a mólóra kisétálva még ettünk egy jó fagyit. (Amelyiknek ilyen hatalmas adagokból álló, púpozott, mindenféle gyümölccsel és szirszarral megpakolt, színkavalkádban úszó fagyija van, és azt állítja magáról, hogy ő hiper-szuper olasz recept alapján bla-bla-bla – na, az mind szar. Ezeket hívom "látványfagyinak", és kerülöm is, mint szódás a lovát.)

A keszthelyi mólón jegyeket árulnak sétahajókázásra, aminek az a különlegessége, hogy korabeli vitorlásokon lehet hajókázni. Ezzel önmagában nem is volna baj, ha nem volna egy kevésbé szimpatikus, félmeztelen lóti-futi, aki szó szerint mindenkit letámad azzal, hogy ajánlhat-e délutáni szórakozásként egy kis sétahajókázást. Még ezzel sem volna baj, ám ha az ember nem pozitívan reagál a dologra, büdös bunkó módon hátat fordít, és visszamegy a pultjához. Nem sokkal utánunk jött egy idős házaspár, akiket lehet, hogy érdekelt volna a dolog, de amikor a második kérdést tették fel, a fickó "na jó, hagyjuk" felkiáltással visszasétált a pulthoz az öregek legnagyobb megrökönyödésére. Keszthely, 2008, gratulálok.

Fél négy körül összeszedtük anyánkat a kastély környékén, majd hazafelé vettük az irányt. Mint kiderült, mégsem munkaebéd jellegű megbeszélés volt, hanem egy panzió büdös szobájában dumáltak végig három órát, így bementünk Révfülöpre, hogy anyu is egyen valamit, és hogy megnézzük, mi újság kedvenc balatoni városunkban. Semmi különös: a Gomba nádteteje megint leégett, született egy új butiksor, és az Ibolyában csütörtök este van habparty. Hát ez nagyszerű. Vettünk a parti kajáldasoron egy tejfölös lángost, ami közel sem volt olyan jó, mint a keszthelyi. Szüleim egyesült erővel elpusztították: anyu csipegette az egyik végét, apu pedig a másik feléből a bátrabb verebeket és hattyúkat etette. Jól elvoltak.

Azzal a szándékkal mentünk haza, hogy még lemegyünk a strandra fürdeni, ám vasárnap délután 5 körül a strand még olyan szinten dugig volt, hogy ettől nagyon gyorsan elment a kedvünk. Úgyhogy irodalmi délutánt tartottunk: kiültük a kertbe olvasni. Lehoztam Chewie-t is, aki gyenge hatásfokú, ám megbízhatóan működő fűnyíróként két és fél ketrec alapterületű zöldet lelegelt. Teljes nyugi volt, nem volt rajtunk kívül senki a környéken, ugyanis az egyik család hazament (visszaköltözhettem a cselédszobából az emeletre), a másik család és háziak pedig vitorlázni voltak, ugyanis kibéreltek egy nagyobb vitorlást, és aznap vették át. Úgy volt, hogy majd másnap mi is megyünk.

Aznap is éjfélig dumáltunk a verandán, ahol volt szerencsém megfigyelni, hogy a pók rendkívül okos állat. Rájöttek, hogy a többi agyatlan rovar rögtön repül a veranda lámpáinak fényére, ezért beszőtték a külső faoszlopok közötti helyeket, zegzugokat. Gyakorlatilag, amelyik bogár nem oldalról vagy laposan alulról közelítette meg a verandát, az előbb-utóbb mind a hálóban kötött ki. Akkora büdös nagy, szőrös, meghízott pókok üldögéltek ott a hálókban, hogy még most is kiráz a hideg, amikor ezeket a sorokat írom. A pókkal sem vagyok kompatibilis.

Két dolgot nem vittem magammal a nyaralásra: pizsamát és fürdőruhát. Az előbbiről valóban megfeledkeztem, utóbbi viszont szőrén-szálán eltűnt, hiába kutattam át utána a lakás minden ruhatárolásra alkalmas pontját. Úgy döntöttünk, tehát, hogy első nap hódolunk a bevásárló turizmusnak, és bevettük magunkat Füredre.

Füred közepén áll egy ritka ronda épület. (Tulajdonképpen Füreden számos ritka ronda épület áll, ugyanis valami állat megvette a hajdan a város nevezetességének szánt, azóta is bukó görög falut, és gondosan befestette különböző árnyalatú sárgára. Na, ha láttatok már rondát...) Szóval, ez az épület volt régen a Skála, ma egy kínai vállalkozás tanyázik benne, és bevásárlóközpontot működtet az emeleten. Ez nagyjából úgy néz ki, hogy a hodály egyik részében cipők vannak lerakva dobozokra, a másik részében meg ruhák, a szélén körbe meg mindenféle más a strandpapucstól a felhúzhatós bóvliig. Tavaly nyáron apám vett magának két cipőt, a telet már egyik sem érte meg – de legalább jó olcsók voltak.

Évek óta komoly kompatibilitási problémáim vannak az aktuális nyári cipődivattal, konkrétan hányok a fényvisszaverő csíktól, meg az öt különböző színű díszítéstől, egyéb felvarrásoktól, csicsáktól. Nincsenek nagy igényeim, egy normális cipő formájú, egyszínű (kék, szürke vagy fekete) vászoncipőt szeretnék, maximum tízen ezres kategóriában. Idén szerencsém volt: kínai barátaink elkezdtek Winket is forgalmazni, ami ugyan még mindig a gagyi kategória, de abból legalább a plafon. Persze az összes normálisan kinéző kizárólag 38 és 41-es méret között volt kapható, de végül találtam egy olyan szürkét, ami csak mérsékelten volt össze-vissza varrva valami piros förmedvénnyel, így kompatibilisnek ítéltetett. Vagy a kínaiak nem tudnak cipőt számozni, vagy még mindig nő a lábam, mindenesetre a 43-asba még nem fértem bele, a 44-esbe pedig már bele tudom dugni az ujjam a bokám mögött, de még mindig ez a kényelmesebb. Az ára komoly 3990 forint volt, vettem mellé egy iszonyúan ronda és kényelmetlen, AOERKE feliratú strandpapucsot (mert olyanom sem volt), és egy meglepően kényelmes, cipzáras zsebes fürdőnadrágot – mindkettőt 1200 forintért.

Fizetéskor támadt egy kis probléma: az épp betanítás alatt álló, fiatal munkaerő – erősen szőke hajában feltűnő lila csíkokkal – a húszezresemet látva ügyesen megkérdezte, hogy van-e esetleg 390 forintom apróban, mire átadtam neki további 400 forintot. Ezt nem kellett volna – nem ennyit kért! Innentől komikus színjátékba torkollott a történet; a kínai főnök néni ránevelő tanácsokkal próbálta arra bírni a leányzót, hogy helyezze vissza a köteg papír kétszázast a kasszába, és inkább másképp adjon vissza. Ezután ő maga nyúlt be a pénztárba, és tett le elém 10 forintot, majd megkérdezte a hölgytől, hogy véleménye szerint még mennyit kéne visszaadni. A hölgynek ekkor már fogalma nem volt az egészről. Átéreztem a kínt, de végül csak pénzemhez jutottam.

Utunkat a füredi part felé vettük, ahol aznap nyitott a borfesztivál, a Tagore-sétány tele volt kis bódékkal, amiből eleinte mindenfélét, később jobbára különböző borokat árultak. Én mindent megpróbáltam, de ezúttal is kiderült, hogy a borral egyszerűen nem vagyunk barátok. Mindenki vidáman kortyolgatott, én olyan képeket vágtam, hogy egy jobb érzésű kétéves, megáll a fejlődésben, ha meglát. Így aztán maradt nekem a 150 forintos zsíros kenyér.

Végül elindultunk Alsóörs irányába, ugyanis jó anyám valamelyik munkatársának valamerre arra, egy csárdában volt az esküvője, és olyan isteni volt, hogy emiatt mi is ott terveztünk ebédelni. Mindebben kizárólag két apró probléma akadályozott minket: fogalmunk sem volt arról, hogy hol van a hely és hogy mi a neve. Pontosabban anyu tisztán emlékezett, hogy Kerék csárdát kell keresni. Amikor már majdnem túl voltunk Alsóörsön, és a Kerék csárdák száma még mindig erősen tendált a nullához, az ismerős ismerőse szerencsére felvette a telefont, és elárulta, hogy Lovas csárdát kell keresni, ami meglepő módon közvetlenül a Lovas nevű település bejáratánál található. Nahát!

Önmagában semmi probléma nem volt a hellyel, olyan csárdaszerűen nézett ki a semmi közepén. Körben nagy füves terület, négy csacsi egykedvűen legelészett, hátul malacok röfögtek, a szomszédok pedig vasat fűrészeltek. A kerthelyiség fedett részén több hosszú asztal is meg volt terítve, ám drága szüleim – rövid terepszemle után – egy a kerthelyiségen kívül eső asztal mellett döntöttek, amely természetesen nem volt megterítve. Kvázi sikerült a Csárda "előszobájában" letelepednünk, amelyet csak némileg szépített, hogy tényleg voltak itt is asztalok, nyilván abból a célból, hogy ha már a kerthelyiségben minden normális hely foglalt, akkor még oda is le tudják ültetni népeket. A személyzet egykedvűen vette tudomásul a bolond városi emberek hóbortját, és megterítettek nekünk ott kint, a szőlőlugasban. Az étlap meglehetősen egyszerű volt, az italokkal együtt kifért minden egy A4-es lap egy oldalára. Már-már azt hittem, hogy éhen fogok maradni, amikor kiszúrtam a bal alsó sarokban a "citronyos" vajas pulykamellet, ami isteni finom volt helyi gyártású krumplival és káposztasalátával.

Aztán kiderült, hogy miért nem volt teríték ezen és még néhány másik asztalon. Jött ugyanis egy könnyű nyári zápor, és bizony a szőlőlugas víztaszító képessége messze elmarad az árnyékoló képességétől, így irgalmatlanul eláztunk kajástul, mindenestül. Több körben, rohanva menekítettük be az ebédet a kerthelyiség fedett része alá, amit a személyzet továbbra is egykedvűen nézett végig – nem kimondottan zavartatták magukat, és nem is segítettek. A hülye városi ember most jól megjárta, gondolhatták, és tényleg. Desszertnek még ettünk az éppen elkészült túróspitéjükből, majd 8000 forint fölötti összeget fizetve, az autóig még egyszer bőrig ázva távoztunk. Kicsit drága volt, de a csárdaélményt beépített vízitúrával meg kell fizetni, no. Még autentikus pulijuk is volt: amikor lefeküdt a földre, nem lehetett megmondani, melyik az eleje és a hátulja.

Mire hazaértünk megjöttek a további vendégek, így immáron három család 12 tagja osztozott az emeleti traktus 9 ágyán (a földszinten laknak a háziak). Némi matraccal, pótággyal és az én leköltöztetésemmel a földszinti egykori cselédszobába sikerült azért megoldani a problémát. Z-ékkel egyébként már nyaraltunk itt együtt itt, anyu szerint először akkor, amikor legelső gyermekük, V, még óvódás volt. Az én emlékeimben a srác ilyen tipikus eminens fejű, rövidre vágott hajú, szemüveges kiccsávóként élt, aki mindig ott van ahol te, be nem áll a szája, és ha épp nem jut eszébe semmi, akkor iszonyatosan rossz viccekkel szórakoztat. (Igazságtalan vagyok, mert a vicces gyerek az öccse volt. Mindegy.) Azóta, hogy utoljára találkoztunk, eltelt úgy tíz év, de erről én jótékonyan megfeledkeztem. Igencsak meglepődtem, tehát, amikor szembejött egy nálam két fejjel magasabb, hátközépig érő hajú, vigyorgó rocker gyerek Hammerfall pólóban – és ő volt V.

Öreg vagyok én már ehhez.